A szamuráj (侍, jelentése „közelben szolgáló”) japán harcos, eredetileg nemes, busi.

Történelem

Az arisztokrata szamurájok a Heian-kor (794–1185) közepén jelentek meg. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, amelyeket később a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok (keleten a Minamoto család, nyugaton a Taira család) szerveztek nagyobb egységekbe a 12. század végén. Ekkor már minden rangosabb harcos szamuráj volt, a Meidzsi-restaurációig (1868) ők adták a sógunátusok katonai támaszát. Idealizált erkölcsi kódexüket (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.

A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Egyedül a Szengoku Dzsidai egy rövid időszakában volt lehetséges, hogy fegyverforgató paraszt-katonák a szamurájok rangjára küzdjék fel magukat (pl.: Tojotomi Hidejosi). A szamurájok kezdetben íjat , később főleg kardokat használtak, de ha az nem volt kéznél, akár egy bambuszbottal is ölni tudtak. A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, bármilyen áron, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de az Edo-korszakban a Tokugava-bakufu már írott szabályokban rögzítette a közrendűekkel szembeni vérontás engedett és tiltott indítékait.

A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak. A szamurájok lenézték a nindzsákat, és nem tartották tisztességesnek a harcmodorukat, de sokszor alkalmazták őket testőrnek, vagy hírszerzési, kémkedési feladatokra.

A szamurájtanonc 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korában lehetett katanája, azaz hosszú kardja.

Japán szamuráj páncélban az 1860-as években (Felice Beato fényképe)

Császárpárti szamurájok a Bosin-háború idején, kb. 1867-ben (Felice Beato fényképe)

Szamurájkard (katana) kosiraében

 

Forrás: wikipedia

A szamurájok kardtesztje:A szamurájok kardja nemcsak tárgy volt, hanem gazdájuk szellemi megszemélyesítője, nemcsak a védelem és a támadás eszköze, hanem az élet tisztességes befejezésének lehetősége.


A kard a szamuráj lelke, a lélek pedig a szamuráj esetében nem is utolsó. A harcosok öngyilkosságának Japánban elterjedt egyedülálló formája egy kereszt alakú vágással történt, s az így végrehajtott öngyilkosságnál egyetlen életfontosságú szerv sem sérült, és az áldozatnak gyakran órákig tartó haláltusát kellett végigszenvednie.

Az első harcos 1170-ben egy vesztes csata végén végzett így magával, miután látta, hogy két fia elesik az ütközetben s ő maga is súlyosan megsebesült egy térdébe fúródó nyílvessszőtől, hiába parancsolta fegyverhordozójának, hogy fejezze le. Ezután a szóban forgó hadvezér nyugat felé fordult és tízszer egymásután elkántálta Buddha üdvözletét, majd megalkotta búcsúversét:
"Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot / szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok hátra gyümölcsöt"

	Hagyományos szamuráj-öltözék: ma már fesztiváli attrakció (Daisuke Morita fotója)

Amikor ezeket a sorokat kimondta, kardjával hasába döfött, majd arcra borult és meghalt. Ezzel az alkotáslélektani bravúrral indul hódító útjára a harakiri, (ami Japánban az egyszerű szamurájok közt inkább szeppuku) s tart meghökkentő módon 1970-ig, amikor az író Misima Jukio irodalmi hírnevét meggondolatlan katonai puccskísérlettel rombolta le, ami után öngyilkosságot követett el.

Bár egy magára igazán sokat adó szamuráj az öngyilkosság után saját vérébe mártott ecsettel írja búcsúversét. Az igazi szamuráj számára az a természetes, ha meghal – mondják Japánban, ez azonban (tudjuk) nemcsak őrájuk igaz. Szamurájokról Japánban a 12 század utolsó évtizedeitől a 19. század közepéig beszélhetünk, tudjuk meg egy svéd szerző művéből (Catharina Blomberg: Szamurájok. Japán harcos nemességének történelmi és vallási háttere, Szenzár Kiadó, 2003)


A szamurájságnak Japánban nincs előtörténete

A kötet jóval több, mint egy történelemkönyv. Ipartörténeti, régészeti kutatásokra alapuló monográfia, mely az események tárgyilagos közlése mellett azok összefüggéseit a filozófiai, vallási (sinto, buddhista, konfuciánus) is vizsgálja. Ezek nélkül ugyanis nehezen érthetők a tradicionális japán szokások.

A köztudatban sokszor nem tökéletesen megismert, vagy éppen félreismert erkölcsi szokásokat, elveket elemzi, mint pl. a hűség és kötelesség, a harcos ideál, amelyek a szamurájok írott és íratlan kódexén alapulnak.

Blomberg műve a 12. századtól a 20. századig kíséri végig Japán történelmét, következtetéseit a japán ideológiatörténet fontos műveivel támasztja alá. Részleteket közöl-érvei alátámasztására pl. Az öt gyűrű könyvéből.

A szamurájok rendje szinte a semmiből emelkedett ki a 12. században, egy belső háború nyomán. Utána erősödik meg befolyásuk kulturális és vallási értelemben egyaránt. Történelmi szerepük értéke máig megfellebbezhetetlen, kritikájuk – eltérően az európai nemesség Cervantes által megírt módján – máig nem született meg. Alakjuk nemességét számos közmondás és szólás rögzíti: "a virágok között a cseresznyevirág, az emberek között a szamuráj a legkülönb."

	A nyílvessző hajdanán háromrétegű páncélon is áthatolt (Daisuke Morita fotója)

Maga a szó a szaburahu igében keresendő, ami azt jelenti: egy urat, mestert szolgálni.
A szamurájok kitűnő harcosok voltak, íjukat négy-öt átlagember tudta csak felajzani s két-három páncélt is átlőttek vele egyszerre. Önkívületig hűségesek maradtak, ha szüleik vagy gyermekeik is hulltak el, átvágtattak a testükön és folytatták a csatát.

Mivel tisztában voltak azzal,hogy életmódjuk és a buddhista elvek közt számos ellentmondás van, katonaként végrehajtott bűneikért alaposan vezekeltek. Megnövekedett szerepükre utal, hogy a közemberektől vak engedelmességet követeltek meg, ha azok szamurájjal találkoztak, le kellett szállniuk a lóról s szemüket a földre szegezve mélyen meghajolni. A szamuráj rendelkezett a közemberek életével és halálával, joga volt akárkit helyben és azonnal kivégeztetni, ha úgy vélte, hogy az tiszteletlenül vagy sértően viselkedett.
Ritkán ugyan, de az is megtörtént, amikor a szamuráj úgy próbálta ki új kardjának élét, hogy egy útkereszteződésben az első arra járót levágta. Kardjuk különlegesen jó minőségű pengéből készült, a feljegyzések szerint egy jó csapással három ember testét is át lehetett vágni, s egészen biztos, hogy így kettőbe lehetett hasítani egy felnőtt férfit.
A svéd Olof Eriksson Willmann, aki holland szolgálatban utazott Japánba 1651-ben és aki egy Edóba utazó társaság tagja volt, megemlíti, hogy Szurugából Hakonéba tartó útja során a Tokaidó (Keleti Út) mentén egy szamuráj áldozatait látta: "– Az úton láttunk egy férfit, akit egyik vállától gyomorszájáig kettévágtak, teste az út mellett feküdt, mivel senki nem akarta elégetni tetemét."

Általános elképzelés szerint a kardkovács a saját személyisége egy darabját is belefoglalta a kardba, komolyan imádkoztak a kovácsok a munka elkezdése előtt. Maga Az öt gyűrű könyve Mijamoto Muszasi (1584-1645) híres kardvívó könyve, aki a kard használatának nemcsak fizikai, de lelki, szellemi részére is kitért. Szerinte a szellemi edzettség legalább olyan fontos, mint a fizikai felkészültség és a gyakorlatok eredményeként kialakul egyfajta hatodik érzék." A kardvívás az élettel és halállal való találkozás művészete .

Az életet elvetni és meghalni könnyű,nem tenni különbséget élet és halál között azonban nehéz. Az általunk harakirinek nevezett rituális japán öngyilkosság sokáig gyakorlat volt, néha a pedagógia eszköze volt, mint pl. Oda Nobugana mestere is harakirit hajtott végre, így próbálta meggyőzni tanítványát, hogy faragjon le erőszakos viselkedéséből.A modern parlamentáris demokrácia működéséről is olvashatunk egy érdekes példát a kötetben. Az első brit mintára 1869-ben megalkotott japán országgyűlés tárgyalta a harakiri megszüntetését. Az indítványt egyhangúlag (200 nemmel, három igen és hat tartózkodás mellett) elutasították, úgy utalva a harakirire, mint az ősi Japán lelkére, az eszme iránti odaadás megtestesülésére. A brit megfigyelő szerint az egyik képviselőt, aki a harakiri ellen szavazott, a pletyka szerint meggyilkolták.

<- Vissza a menübe!