Elöször is a történetet Anasztázia-volt egy régi december című dala ihlette.Természetesen a történetnek semmi köze az animehez. Csak a szereplőket vettem kölcsön. :)
Tudom kicsit fura, de tételezzük fel, hogy Shinichinek és Rannak már van egy kislányuk, aki hét éves. Tételezzük fel, hogy ők decemberbe jöttek össze. Mikor ők összejöttek Shinichi adott a lánynak egy zenedobozt… ami egy gyönyörű dalt játszik. Ez a zene a lányt mindig arra a decemberre emlékezteti, mikör összejöttek. Van a dalhoz egy szöveg is, amit a lány rengeteget énekelt.
Most december 24-e van, karácsony este. A nappaliban már gyönyörűen áll a feldíszített fa,és alatta a becsomagolt ajándékok, a kandalló kellemes meleget áraszt. Az ablaknál egy harmincöt év körüli pár áll és nézik a hóesést. Egy hét éves kislány rohan be a nappaliba mosolyogva és egyenesen szülei felé veszi az irányt.

- Mama, mama! Nézd mit találtam! – mutat egy zenedobozt a kislány.
- Igen kicsim, látom. Ez az én zenedobozom. – mosolyog Ran és legugol a lányához.
- Mama, olyan szép dalt játszik ez a doboz. – mosolyog Ameli a szüleire.
- Igen kicsim, tudod ezt még én adtam anyukádnak, amikor összejöttünk, és ehhez a dalhoz van egy szöveg is. – gugol le Shinichi is a kislányhoz.
- Tényleg? Mama, énekeld el. – csillognak Ameli kék szemei.
- Rendben van kicsim. – mosolyog Ran, majd felveszi a kislányt és elindulnak a nappaliba majd a kanapéra leülnek.
- Tudod Ameli, ez a zenedoboz nagyon fontos a mamának. A szöveg ami hozzá van, azt még régebben apu ük-ük nagyanyja írta hozzá. A dalszöveget azóta is alakították, míg a nagymamád fejezte be teljesen és ezt a dobozt, mindig a Kudo család férfi tagjai adták tovább annak a lánynak akit késöbb feleségül vettek.
- Szóval akkor Yukiko-mama fejezte be?
- Igen kincsem. – mosolyog Shinichi.
-Elénekled a dalt mami?
- Persze. – mosolyog a lány, majd felnyitja a zenedoboz tetejét, ami egy gyönyörű dallamot kezd játszani, majd hamarosan Ran is énekelni kezd.  A szoba néma csendjét a lány gyönyőrű hangja tölti be. ( Zene:  http://www.youtube.com/watch?v=TIWjj-EXh2g  )
- Volt egy régi december… - fejezi be a dalt.
- Nagyon szép hangod van mama. Azt énekelted hogy régi december. Akkor ez nektek nagyon fontos nem? Hiszen azt mondtátok, hogy decemberben jöttetek össze.
- Igen kicsim. – mosolyog Ran és Shinichinek döl.
-Elmesélitek a történetet? – néz csillogó szemekkel Ameli.
- Igen, ha szeretnéd. – mosolyog Shinichi.
- Igen. – mondja Ameli és elhelyezkedik az anyukája ölében.
- Minden egy ködös decemberi reggelen kezdödött…a várost már fehér hótakaró borította. Minden csupa fehér volt. Egyszerüen gyönyörű volt a táj.Én éppen készülödtem suliba. Már december 23-a volt. Igazából csak a báli előkészületek miatt kelett bemenni. – kezd el mesélni Ran.
*A múltban*
- Annyira szép a város. Mindent fehér hótakaró borít. – néz ki az ablakon egy tizenhét éves lány, akinek hosszú barna haja van, kék szemei pedig vidáman csillognak.
- Kicsim, siess egy kicsit mert elkésel! – kiállt fel a lányának Eri.
- Megyek anyu! – kapja fel a kistáskáját amiben a fontosabb dolgok benne vannak, majd elindul lefele a lépcsőn.
- Jó reggelt! – lép be mosolyogva és nyom egy nagy puszit anyja és apja arcára.
-Neked is Ran. – mosolyognak a szülök.
- Mama, elmész a ruhámért? Sajnos én nem tudok bemenni érte. – ül le az asztalhoz Ran és vesz el egy-két palacsintát.
- Persze kicsim. Mire hazaérsz már itthon lesz. Várod már a bált? – kérdi Eri.
- Mondhatni.
- Mi a baj? – kérdi lányát Kogoro.
- Hát… még nincs párom. – sóhajt.
*Jelen*
- Apuci nem hívott el téged? – kotyog közbe Ameli.
- Nem, még akkor nem. – felel Shinichi.
- Folytathatom? – kérdi Ran mire kisebb bólintás a válasz és folytatja a mesélést.
*Múlt*
- Nem hívtak még el? – lepődik meg Eri.
- Pedig azt hittem a Kudo gyerek elhívott már. – mondja Kogoro is.
- Jajj.. hagyjuk… - fejezi be a reggelit, majd felkapja a cuccát, felveszi a kabátot és kilép az ajtón. Miközben sétált a suli felé, lassan szállingózott a hó. Kis séta után kiálltást hall maga mögött. Lassan megfordul és egy rohanó alakot vesz észre.
- Végre utolértelek. – ér mellé mosolyogva Shinichi.
- Szia. – mosolyog a lány.
- Szia. Mizujs?
- Semmi új. Örülök, hogy ma csak az előkészületek miatt kell bemenni, így legalább elöbb szabadulunk.
- Hát igen. Tényleg Ran… öhm, tudod kérdezhetek valamit? – jön zavarba a fiú.
- Persze. – felel mosolyogva Ran.
- Hát tudod, ha nincs partnered a bálba… nem tisztelnél meg a társaságoddal? – kérdi pirulva a fiú.
- Nagyon szívesen. – mosolyog a lány és megöleli Shinichit.
*Jelen*
- Nah végre. Apuci már azt hittem sosem hívod el a mamát. – mosolyog Ameli.
- Anyja lánya. – sóhajt a férfi.
- Túlzol szivem. – nevet Ran, majd folytatja a mesélést. – Nos miután igent mondtam apukádnak segítettünk a diszítésben, hogy minden tökéletes legyen szent este. Miután a suliba végeztem elindultam haza. Otthon már várt rám a ruhám. Anyu elhozta a varrónőtől. Miután megnéztem a ruhát, mosolyogva döltem le pihenni. Mikor négy óra körül felébredtem, hangokat hallottam lentről, így hát felkeltem és lementem a nappaliba.
*Múlt*
- Igen, ez nagyon jó ötlet. – hallottam Yukiko hangját.
-Jajj anyu.. – sóhajtott Shinichi.
- Sziasztok. – léptem be a nappaliba.
- Szia. – köszönt mosolyogva Yukiko és Yusaku.
- Felébredtél kincsem? – nyom puszit arcomra apukám.
- Igen – bolintok majd shinichi mellé ülök, a szülök meg visszatérnek a beszélgetéshez, de közben fél szemmel minket néznek. – Mond csak, nem akarsz forrócsokit inni? – kérdem halkan a fiútól.
- Jöhet. – mosolyog rám, majd felállunk és kimegyünk a konyhába.
- Hallod… hogy bírtad eddig őket? – kérdem közben csinálni kezdem a csokit.
- Ne akard tudni. – felel mosolyogva és tovább beszélgetünk. Olyan hét óra körül szólnak a szülök, hogy indulnak, így mi is kimegyünk a nappaliba, majd kikisérjük őket.
- Tényleg, holnap fél hatra itt vagyok érted. – fordul felém Shinichi.
- Rendben. – bólintok, majd miután beültek a kocsiba, rövid integetés után mi is bementünk. Én már nagyon fáradt voltam, így gyors tusolás után le is feküdtem aludni. Másnap délután készülődéssel telt.
*Jelen*
- Apuci te mit csináltál? – néz nagy szemekkel Ameli.
- Nos én is készülödtem, meg megbeszéltem anyáékkal a dolgokat. Ők már tudták, hogy a bál után szerettem volna elmondani anyukádnak, hogy mit érzek iránta. Természetesen a nagymamád ragaszkodott a zenedobozhoz is, én még várni akartam vele, de ő erösködött, amit nem bántam meg azóta sem. – mosolyog Shinichi.
- De jó. Na és mami, mi volt a bálon?
- Nos apukád pontosan jött értem, emlékszem nagyon elpirult mikor meglátott. – nevet a lány.
- Hát abban a helyzetben tehettem volna mást? Olyan voltál mint egy földreszállt angyal. – csókolja meg feleségét Shinichi.
- Folytasd mami. – kéri Ameli.
- Szóval mikor odaértünk a sulihoz akkor bementünk a terembe. Már elég sokan voltak. Az este kisebb részében beszélgettünk Sonokoval,Makotoval, Heijivel és Kazuhaval. Az este késöbbi részében nagyon sokat táncoltam. Emlékszem sokan felkértek, de a legtöbbet természetesen apukáddal táncoltam. – mosolyog az emlékre a lány. – Aztán mikor az óra elütötte a kilencet, apukád kihivott az erkélyre.
*Múlt*
- Jó ötlet volt kijönni. Nagyon fülledt volt bent a levegő. – mondja mosolyogva Ran.
- Igen, viszont nem csak azért hívtalak ki. – lép közelebb Shinichi és a lány szemébe néz.
- Mi a másik ok? – kérdi meglepetten a lány.
- Tudod már régóta elakartam neked mondani, de sosem volt hozzá elég bátorságom, de úgy döntöttem nem halogatom tovább. Ran… - fogja meg a lány kezét és néz a szemébe. – Nagyon régóta ismerjük már egymást, minden perc amit veled töltöttem, az maga volt a csoda és áldom érte az Istent, hogy összehozott egy ilyen gyönyörű és tisztaszívű lánnyal mint amilyen te vagy. Ran én már nagyon régóta szeretlek téged. – vall szerelmet Shinichi és lehajtja a fejét.
- Jajj Shinichi. – ugrik a fiú nyakába. – én is szeretlek. Nem is tudod milyen régóta várok erre a pillanatra. – mondja könnyezve a lány.
- Ne sírj. – törli le a lány könnyeit mosolyogva, majkd közelhajol hozzá és egy gyengéd csókot váltanak.
- Szeretlek. – mondják egyszerre, egymás szemébe nézve, majd elnevetik magukatés ismét megcsókolják egymást.
*Jelen*
- Ez annyira aranyos. – mondja csillogó szemekkel Ameli.
- Igen, az volt. – mosolyog Ran – sosem felejtem azt a pillanatot.
- És mikor kaptad meg a dobozt? – kérdi Ameli.
- Nos másnap reggel mikor felkeltem akkor lementem a nappaliba és köszöntöttük egymást anyuval és apuval. Olyan dél körül átmentünk Shincihiékhez, mert együtt akartuk elmondani, hogy együtt vagyunk. Mind a két szülő nagyon örült neki, majd azt vettem észre, hogy Yukiko eltűnik, majd egy kis dobozzal tér vissza és Shinichi kezébe adja. Nem tudtam hogy miért, ám hamar fényderült rá. Shinichi felém indult, majd a kezembe adta a dobozt és megcsókolt.
*Múlt*
- Miért? – néztem rá, mire csak elmosolyodott és mesélni kezdett.
- Tudod Ran, ezt a dobozt a család férfitagjai adták mindig oda a választott lánynak. Ez a doboz egy régi dalt játszik. A doboz már régóta a családhoz tartozik. Minden nő írt a dalszöveghez, ám anyu már tökéletesítette, így neked nem muszály írnod hozzá, de ha van kedved nyugodtan. – mosolyog Shinichi.
- Értem. – felelem halkan, majd kiveszem a dalszöveget és felnyitom a doboz tetejét és a csendet egy gyönyörű dallam töri meg. Elbűvölve néztem a kis zenedobozt, majd a dalszövegre tévedt a tekintetem. Yukiko mosolyogva ült mellém, és együtt kezdtük énekelni a dalt. Mikor éget ért Yukiko kedvesen mosolygott rám.
*Jelen*
- Mikor készültünk hazamenni, akkor odajött hozzám Yukiko és ezeket a mondatokat mondta nekem. Sosem fogom elfelejteni amit mondott. – mondja halkan Ran.
- Mit mondott neked mami? – néz Ameli anyja kék szemeibe.
- Ez a doboz egy emlék. Minden Kudo nőnek akinél volt boldogságot és szerencsét hozott. Ez a doboz főleg neked, nektek fog sokat jelenteni. Hiszen a szöveg is írja: Volt egy régi december. Te vagy az egyetlen, akihez decemberben került a doboz. Most elmondom neked azt amit Shinichi nagymamája mondott nekem. Soha ne feledd, ez a doboz az emlékeidet tartalmazza. Mikor már öregek lesztek és az unokáitoknak mesélitek a történetet, akkor elevenedjen meg benned az a gyönyörű emlék… Emlékezz…Emlékezz arra a decemberre… - mondja halkan Ran.
- Ez gyönyörű történet mami. És amit Yukiko mama mondott az igaz?
- Igen kicsim. Tényleg én kaptam meg elöször pont decemberben a dobozt… és igen… emlékezni fogok mindig arra a decemberre. – mosolyog a lányára, aki ásít egy aprót.
- Álmos vagyok mami.
- Felviszlek kicsim. – veszi ölbe lányát Ran és felindul a kislány szobályába. A kislány kinyitja a dobozt és felcsendül a zene.
- Létszi énekeld el mégegyszer. – kéri halkan, miközben bebujik az ágyba és betakarózik.
- Rendben. – felel Ran, majd leül a lánya mellé és énekelni kezd. Shinichi az ajtóban áll és nézi a lányt.
- Volt egy régi december. – suttogja a végét, majd a dobozt felteszi a polcra, majd kiindul.
- Menjünk le. – mondja halkan Shinichi.Ran csak bólint, majd visszamennek a nappaliba és a karácsonyfa elött állva ölelkeznek.
- Soha nem fogom elfelejteni azt a decembert. – mondja halkan a lány.
- Én sem kicsim… Én sem… - mondja halkan Shinichi is, majd a lány felemeli a fejét és megcsókolják egymást… pontosan a fagyöngy alatt….

35 év múlva egy idős nő áll az ablak elött és nézi a kinti fehér tájat,  a karácsonyfa  mellette két kisgyerek ül és a zenedoboz gyönyörű zenéjét hallgatják.
- Látod… megöriztem az emlékeinket… Mert akkor… azon a decemberen, minden megváltozott… Emlékszek…Emlékszek arra a decemberre - suttogja halkan Ran, majd érzi hogy hátulról átölelik.
- Tudom… én is emlékszem - suttogja halkan Shinichi is…

Vége

<- Vissza a ficcekhez!