Főpróba? Na ne...

A nevem Mouri Ran. Ma van az iskolánkban egy próba, méghozzá a péntek délutáni gála miatt. Nem értettem, hogy minek kell ez egyáltalán, de ha kell hát kell. Épp az iskolába tartottunk a legjobb barátaimmal, Kudo Shinichivel és Suzuki Sonokoval. Az első óránk matek. Nagyon remélem, hogy Watanabe-sensei nem javította ki a matekot. Mikor beértünk Ayumu-chan elkérte tőlem a házit -szokása szerint- , mert most sem csinálta meg. Nem sokkal később megérkezett a tanárnő is. Amilyen pechem volt persze, hogy kijavította. Komolyan azt hittem, hogy kettes lesz, sőt még apáékat is felkészítettem a rosz jegyre, de a végén, mikor már szegény Shinichinek a kezét agyon szorongattam a hetes elém adta. Mivel én alig mertem megnézni a kedves kis padtársam volt olyan rendes, és megfordította helyettem.
-Jaj Istenem 4-es lett!-kiáltottam. Szinte mindenki egytől-egyig hülyének nézhetett, de én nagyon megörültem neki. Az egész óra azzal ment el, hogy kijavítottuk a dolgozatban a hibákat. A második óra fizika volt. Ettől megint csak féltem, mert tudni illik a kedves Sakamoto tanárnő minden órán irat egy kis "óra eleji röppentyűt" és erre az órára nem igazán készültem szabályokból, csak a számolásból. Mikor bementünk a terembe halál csendben letettük a táskánkat és elővettük a felszerelést. Egy pár perc elteltével a tanárnő mondta, hogy vegyünk elő egy lapot. Tudtam, hogy bizonyára a számolásokból írunk, de azokat nagyon jól meg is tanultam. Elvégre nem is nehéz kiszámolni a munkát, az erőt, meg a megtett utat. A dolgozat sem volt olyan nehéz, mint a többi számolásos. Ezek után -nagy megkönnyebbülésemre- nem azt mondta, hogy vegyetek elő még egy lapot, hanem vegyétek elő a füzetet. Megoldottuk ugyan azokat a feladatokat, amelyeket feladott. Ha minden igaz, akkor ez ötös lesz nekem, mivel egyet kivéve mindegyik feladat jó lett. Ezek után elkezdte mondani az anyagot. De most komolyan, ha már egyszer kémiából tanultuk az égést, akkor mi a francnak kell fizikából is ugyan azt tanulni. Amúgy is elég hülye hangulatomba voltam, hiszen Hamano-san és Sakamoto-san valami miatt nem bírt engem. Tudni kell rólam, hogy hihetetlenül érzékeny vagyok és ilyeneken mindíg fel is kaptam, de fel is kapom a vizet. Ma reggel viszont már tényleg kiidegelt, hogy mit művelnek velem, főleg mivel tegnap este miattuk fel ment nem is kicsit a vérnyomásom. Odamentem Sakamoto-sanhoz és kérdőre vontam. Olyan fura egy választ kaptam, hogy ilyenre még álmoba sem számítottam volna.
-Hát tudod, nincs úgy konkrétan veled semmi bajunk, csak tudod, te olyan kislányosan vagy komoly... És ez mindkettőnket irritál-mondta nekem Sakamoto Chiaki.
Kislányosan komoly? Először nem értettem mire mondhatja ezt, de utána valahogy kezdtem megérteni. A "kislányos"-at biztos arra értette, hogy mindíg ha meglátok valami aranyos dolgot, akkor folyton elkezdem, hogy "DE CUKI!" máskor meg tök komolyan veszek mindent. Meg nem is egy az izlésünk. Én is másokon nevetek, meg ő is. De akkor nem értem, hogy miért voltunk szinte 8 éven át barátnők. Mondjuk már nem egyszer használt ki, vagy csinálta ugyan ezt, de most valamiért jobban meghatott... Nemsokára kicsengettek és mindenki elment tízóraizni. Mikor már az óra elütötte a tizet mindenki elindult felfele a művelődési házba. Nem volt valami jó napom, de amilyen szerencsém volt Hamano-san mellett is ültem. Nagyon unalmas volt, mire azt a tizenöt előadást megnéztük. Utána következtünk mi az énekkarral. Hát az nagyon dúrva volt. Mivel elméletileg "nem hallották" hátulra a hangunkat először Yoshiko-chan szája elé dugták a mikrofont, utána meg az enyém elé. Nagyon dúrva volt. Utána egy másik előadás követkkezett. Mikor meghallottam, hogy Watanabe-sensei, az osztályfőnökünk azt mondja, hogy a következő én vagyok majdnem szívrohamot kaptam. Valahogy mégis sikerült Hasegawa-senseinek, az énektanárnőnek felrángatnia a színpadra és elkezdtem... Népdalokat énekeltem. Az első volt a "Madárka, madárka", a második a "Tisza partján", a harmadik pedíg az "Által mennék". Szerencsére nem csúszott el a hangom, nem rontottam el sem a szöveget, sem a dallamot és hál' istennek mág a magas hangok is kijöttek. Miután szépen meghajoltam lesétáltam a színpadról és úgy kalapált a szívem, hogy majd kiugrott a hejéről. Mikor leértem Koizumi-sanék leülettek az egyik közeli székbe, mert úgy remegtem az izgatottságtól még mindíg, hogy majdnem összestem. Szeretek énekelni és a közönséggel sincs semmi bajom, ha többen vagyunk. Lehet, hogy azért, mert ha ott rontok, akkor a többiek hangja elnyomja az enyémet, vagy nem tudom miért, de ilyen vagyok... Hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy az énekem közbe teljes csend volt a teremben, de én csak arra figyeltem, hogy ne rontsam el, kijöjjön az a hülye magas hang és satöbbi. Ezután Ayumu-chan jött egy mesével. Elég kis rövid mesécske volt. Nem igazán tudtam odafigyelni rá, de valami olyasmi rémlik, hogy volt benne egy sárga papír vagy mi. Ezek után megint mi jöttünk, és megint egy dalcsokorral. Már nagyon elegem van ezekből a dalokból. Folyton csak ének, ének, ének... Olyan rossz egymás után csak ezt csinálni. Mikor végeztünk a próbával elindultunk fel a könyvtárba, mert ott voltak a néptáncos ruhák. Nem értem, hogy miért nem jó a sima fekete,fehér. Időm se lesz átöltözni. Az én ruhám egy barna selyemszoknyából, rajta egy fekete köténnyel, és egy fehér blúzból állt. Mikor már mindenki ruhácskája megvolt vissza indultunk az iskolába. Egész úton visszafelé azon beszélgettünk Watanabe tanárnővel -mivel ő a kémiatanárunk is- , hogy hogyan lehet a vizet programozni. Soha se gondoltam volna, hogyha beszélek a vízzel, akkor jót fog tenni, de mostmár megtanultam. Miután kivettük a táskánkat a teremből haza indultunk. Sonoko nem jött velünk, mert elment Makoto-san egyik versenyét megnézni.
-Ran, ugye nem felejtetted el a ma esti bált?-kérdezte tőlem Shinichi.
-Bált?-néztem rá értetlen szemekkel-Jaj tényleg... Már emlékszem. Ahol mi nekünk kell megnyitnunk az egész bált, ugye?
-Aha. Ha gondolod, akkor gyere át hozzám gyakorolni. Nekem se megy olyan jó...-pirult el.
-Oké. Akkor átmegyek olyan négy körül, ha nem baj.
-Rendben. Akkor majd találkozunk. Szia!-mondta, majd bement a kapun.
-Szia!
Mikor hazaértem találtam egy cetlit a nappaliban található asztalkán.
"Kedves Ran
Ma elmegyek Erivel vacsorázni, viszont már mikor hazajösz sem leszek itthon. Ha van valami gond, akkor nyugodtan hívj fel valamelyikőnket. Nem hiszem, hogy ma este hazamegyek aludni, de azért jó legyél! Remélem érted, mire gondolok... És sok szerencsét a bálon.
Üdv.: Kogoro"
-Dehogy hívlak fel. Nem akarok zavarni...-mondtam hangosan.
Miután megebédeltem már fél négy volt, így hát elindultam Shinichihez. Úgy szeretek a városban sétálni. Főleg ott, ahol nem jár annyi autó meg ember. Olyan jó néha belefeledkezni a gondolataimba. Nemsokára meg is érkeztem Shinichihez. Agasa professzortól egy lány szaladt ki, majd berohant Shinichihez. Mikor én is megérkeztem nagyon megdöbbentem a látottakon. Shinichi karjaiba vetette magát az az idegen lány, aki nagyon emlékeztetett engem Ai-chanra. Mondjuk, ha Conan lehetett Shinichi, akkor miért ne lehetne ez a lány Ai-chan. De Conan és Ai-chan mindíg olyan közel voltak egymáshoz. Mindíg beszélgettek. Talán... talán ők ketten... szeretik egymást? De az nem lehet! Most valamiért úgy viselkedek, mint aki féltékeny... pedíg nem is vagyok együtt Shinichivel, de akkor miért? Mindíg is szerettem, de ő engem nem. Vagyis soha nem mondta. Valami miatt, mikor rám nézet hirtelen ellökte maga mellől azt a lányt.
-Ran... Izé. Ez nem az aminek látszik-mondta bizonytalan hangon.
-Nem kell magyarázkodnod. Ő a barátnőd, de azt nem értem miért lökted el magad mellől...-mondtam.
-Igen. Az vagyok. Úgyhogy te szépen el is mehetsz innen, elvégre semmi közöd az én édesemhez-mondta, majd magához húzta Shinichit.
-Légyszives Shiho... Hagyd ezt abba. Nem igaz amit állít Ran, vagyis nem így.
Közelebb lépett hozzám és megölelt.
-S-Shinichi?-néztem rá kérdő tekintettel.
-Nem szeretem. Csak azért vagyok vele, úgymond "együtt", mert meg akarom védeni. Kérlek, hidd el nekem, Ran!-mondta és mélyen a szemembe nézett azzal a mély, tengerkék szemével... Szinte megmozdulni sem tudtam. Olyan furán éreztem magam.
-Hagyjátok már ezt az enyelgést!-szólt ránk Shiho-Erezd el Ran-sant. Tudom, hogy őt szereted, de mi már együtt vagunk. Csak az enyém vagy és nem engedem, hogy Ran-san elvegyen tőlem!-kiáltotta.
-Nem! Te hagyd abba ezt! Nincs semmi közünk egymáshoz. Én csak segíteni akartam, de ha te ennyire túljátszod a szerepet, akkor nem segítek. Csak magadnak köszönheted ezt a helyzetet.
Ezek miatt a szavak miatt Shiho-san fogta magát, és örjöngve kiment az ajtón. Csak mi ketten maradtunk bent a nappaliban. Shinichi szinte a haját tépte. Egy pár percig csend töltötte el a szobát. Egyszercsak Shinichi hirtelen átkarolt és magához húzott.
-Gyakoroljunk, oké?-kérdezte mosolyogva tőlem, majd felém nyújtotta a jobb kezét.
-Rendben-válaszoltam, majd a kezébe raktam a kezem, amit ő meg is szorította egy kicsit, utána pedíg a bal karomat a széles vállára tettem. Bekapcsolta a zenét, és lassan elkeztünk táncolni rá. A vége fele pedíg megpörgetett. Mivel már hat óra is elmúlt elindultunk a művelődési házhoz. Ott külön váltak útjaink, mert rám kellett aggatni azt a szép, fehér ruhát. Mikor kész voltam a fodrász, akit külön miattam hívtak, bekontyolta a hajamat. Nem irigyeltem, mert nekem még reggelente a kifésülése is gondot okoz, nemhogy a bekontyolás. Nemsokára megérkezett Sonoko is. Egy rózsaszín ruha volt rajta, ami a térdéig ért. Mikor már ki is sminkeltek engem elindultunk a bálterem felé. Egész úton csak azt hallottam Sonoko-tól, hogy "Jaj Ran milyen gyönyörű vagy" meg "A férjednek biztos tetszeni fogysz" és ehez hasonlókat. Mikor bementünk a terembe mindenki szeme tágra nyílt, de engem ez cseppet sem érdekelt. Egy fél perc sem telt el, mikor Shinichi már ott állt előttem és odanyújtotta a kezét.
-Felkérhetem egy táncra a keves kisasszonyt?-kérdezte tőlem azzal az ellenálhatatlan hangjával és mosolyával.
Én csak bólintottam, mert már tényleg ideje lett volna megnyitnunk ezt a bált. Mikor a táncparkett közepére értünk mindenki elcsendesedett és csak figyelt minket. Nagyon zavarban voltam, és féltem is, nehogy elrontsam. Mikor elkezdődött a zene Shinichi gyengéden, viszont nagyon erőteljesen kezdett el engem irányítani, viszont nagyon jól ment. Körülbelül a második percnél tartott már a zene, mikor el is felejtettem, hogynéznek minket az emberek. Csak élveztem a táncot és belesimultam Shinichi gyengéd karjaiba, majd a vállára hajtottam a fejem. Mikor felemeltem a fejemet láttam, hogy Shinichi rám mosolyog. Mikor véget ért a tánc meghajoltunk és kimentünk a teremből. Nagyon meleg volt, ezért kimentünk a művelődési ház egyik kertjébe, ahol volt egy szép kis tavacska. Mikor oda értünk épp akkor ugrott ki egy kis aranyhal belőle. Shinichi felém nyújtotta a kezét. Gonoltam, hogy táncolni szeretne, ezért én is odanyújtottam felé az én kezemet. Elkezdünt náncolni, de mivel tűsarkú cipőpen vagyok az belesüppedt a földbe. Emiatt megbotlottam és "beleestem" Shinichi karjai közé. Olyan gyengéden ölelt meg ezek után... Nem értem miért, de valami oknál fogva nem tudtam uralkodni a testemen és én is megöleltem őt. Egyre erősebben húztam magamhoz... Egyszercsak megszólal:
-Mi a baj, Ran?
-Semmi, csak olyan jó most a karjaidban-mondtam nagyon elpirultan, miközben arcomat Shinichi ingébe temettem. Ő nem szólt ezek után semmit, csak enyhén elmosolyodott. Lehajolt hozzám úgy, hogy arcunk körülbelül egy vízszintes sikban legyen. Már megint azt csinálta velem, mint amikor nála voltam. Egyszercsak azon kapom magamat, hogy gyengéd ajkai az enyémeken vannak. Lassan behunytam a szemem, és csak élveztem, amit a kedvenc nyomozóm velem művel. Közelebb húzott magához és egy kicsit erősebben ölelt. Én is viszonoztam ugyan ezt. Átkaroltam a nyakát, és csak folytattuk. Egy pár perc elteltével abbamaradt ez a kis affér, mert már mindketten alíg kaptunk levegőt.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe a szerelmem.
-Én is-mondtam végül, és egy új csókkövetkezett. Észre sem vettük, hogy Kazuha és Heiji is megérkeztek. Mivel nem akartak minket a csókcsata közepén megzavarni, ezért megvárták az egyik bokor mellet. Mikor vége lett ennek a csóknak is Heiji odajön hozzánk és köszön:
-Helló! Kudo, hogy lehet valami ennyire undorító?!
-TI LÁTTÁTOK??!!-kérdeztük ordibálva kórusban.
-Heiji, hogy lehetsz ilyen modortalan?! Csak azt akartuk mondani, hogy örülünk, hogy együtt vagytok.
-Bárcsak Ran apja is így örülne neki...-mondta Shinichi nagyon-nagyon halkan.
Ezek után mindannyian visszamentünk a bálra. Mikor Kazuha elmondta Sonoko-nak, hogy mit látott ő ordibálva szaladt hozzám, hogy hogy képzelem, hogy még az ilyen fontos dolgokat sem mondom el neki. Utána persze megnyugtattam, hogy természetesen el akartam mondani neki, csak még nem volt idő rá. Ezek után mindenki elkezdett táncolni és csak élveztük ezt a szép estét.

< - Vissza a ficekhez!