Furcsa évforduló

Tegnap volt az első házassági évfordulónk Shinichivel. Befejeztem a vacsora elkészítését. A kedvencét csináltam. Sushit. Már a hűtőben volt. Shinichi még mindíg nyomozott, pedíg megígérte nekem, hogy ha törik-ha szakad hatra hazaér, de már fél hét is elmúlt. Nagyon aggódtam érte... Ha megígéri, hogy hazajön, és késik valami oknál fogva, akkor általában bajba keveredik, vagy történik vele valami rossz. A gondolataimba mélyedve álltam a konyha közepén. Egyszercsak azt éreztem, hogy valaki a kezeit összekulcsolja a derekam körül. Kicsit megilyedtem, hiszen nem figyeltem a közegemre. A "támadóm" bal gyűrűsujján egy arany eljegyzési gyűrűt véltem megpillantani. Egy pár másodperc elteltével fogtam magamat és megfordultam, majd egy puszit nyomtam Shinichi arcára.
-Szia Édesem!-mondtam az én édes kis szerelmemnek.
-Szia Kicsikém!-mondta nekem és megcsókolt.- És~, mi a vacsi?-kérdezte tőlem.
-Sushi. Én készítettem.
-Óh, akkor biztos finom-mondta mosolyogva.
-Remélem ízleni fog neked-mondtam, majd Shinichi egy puszit adott az arcomra. Egy pár percet ácsorogtunk még a konyhában, majd beléptünk az étkezőbe és beszélgetés közben elköltöttük a vacsorát. Ezek után Shinichi lement a pincébe, majd pár perc múlva visszajött, egy üveg bor társaságában és leült mellém.
-És hogy ment ma a nyomozás?-kérdeztem.
-Egész jól, bár kicsit nehéz volt. Emiatt késtem, nyugi, nem kerültem semmiféle bajba és nem is voltam más nővel, ha ez megfordult a fejedben, bár téged ismerve biztos...
-Más nőkre nem is gondoltam, de jó, hogy megemlíted...-mondtam sejtelmesen, majd kimentem a konyhába, hogy behozzam a borospoharakat. Mikor visszaértem a nappaliba, leraktam az asztalra a poharakat és leültem Shinichi mellé a kanapéra, majd keresztbe tettem a lábamat és a vállára dőltem.
-Amúgy... nem is tudom, hogy mióta szeretlek téged... vagyis pontosan nem...
-Én tizenöt évesen szerettem beléd igazán-mondtam bizonytalanul.
-Olyan későn?-kérdezte Shinichi mosolyogva. Én válaszul csak elpirultam.-Ha már itt tartunk... Már egy éve, hogy házasok vagyunk, és még nincs gyerekünk...-mondta, mire én csak kérdőn néztem rá, mire ő elvigyorodott.-Rá kellene állnunk... És mi lenne szebb, ha mondjuk pont az évfordulónk estéjén esnél teherbe!-mondta nekem, majd a nyakam környékéről eltolta az ingemet és elkezdte csókolgatni azt. Ebbe egy kicsit belepirultam, de mivel nem akartam, hogy meglássa elfordultam.
-Amúgy is a te hibád, hogy még nem estem teherbe...
Mikor ezt kimondtam ledöntött engem a kanapéra, majd elkezdtünk csókolózni. Mikor Shinichi már az ingem kigombolásával foglalkozott, meghallottuk, hogy valaki kopog az ajtón.
-Soha jobbkor!-dünnyögte, majd elindult ajtót nyitni.
-Szia kicsikém! Hogy vagy?-ugrott Yukiko-san Shinichi nyakába.
-Sziasztok, de miért nem szóltatok, hogy jösztök?-kérdezte már-már idegesen. Mondjuk meg is értem... egy elég intim pillanatban érkeztek meg a szülők.
-Meglepetésnek szántuk, és úgy látom meg is lepődtetek-vigyorgott Yukiko-san, miközben hozzám jött. Adtunk egymásnak két puszit, majd leültünk a szófára és elkezdtünk beszélgetni. Pár perc múlva Yusaku-sanék is csatlakoztak hozzánk.
-És... meddig szándékoztok itt maradni?-kérdezte Shinichi kicsit idegesen.
-Ennyire el akarsz minket küldeni Shin-chan?-kérdezte Yukiko-san gyerekes arckifejezéssel.
-Biztos megzavartunk valamit Yukiko! Tényleg... most jut eszembe, nektek nem májusban van az évfordulótok?-kérdezte Yusaku-san.
-De igen... méghozzá pont ma-válaszoltam.
-Jaj értem már, hogy miért van itt borospohár és miért akartok minket kipaterolni.
Miután ezt megbeszéltük Shinichi szülei elmentek egy hotelba, így mi végre újból élvezhettük egymás társaságát, immáron ketten. Mikor Shinichiről már sikerült levennem az inget ismét kopogás hallatszott. Gyorsan elugrottunk egymástól.
-Megyek én. Te addíg öltözz fel!-mondtam, és elindultam az ajtó felé.
-Jó...-válaszolta durcásan.
Mikor kinyitottam az ajtót Hattori-kun rohant oda Shinichihez, mi meg Kazuha-channal elkezdtünk beszélgetni:
-Miért van Kudo-kunnak csak félig begombolva az inge?-kérdezte. Én ennél a résznél egy kicsit elpirultam.-Talán megzavartunk valamit?
-Hát izé...-kezdtem, de a "nyugat nagy nyomozója" belevágott a szavamba.
-Képzeld Kudo! Kazuha gyereket vár! Hát nem nagyszerű?-mondta, szinte kiabálva.
-De... Nagyszerű-Shinichi arcán tisztán látszott, hogy nem örül ennek a látogatásnak. Megbeszéltük a dolgokat szép lassan, hogy mikorra várják a babát, mi lesz a neve, ha fiú lesz és milyen, ha lány és a többi. Én rezzenéstelen arcal ültem Shinichinek dőlve, és hallgattam a történetet, de ő türelmetlenül dobolt a kanapé háttámláján. Ilyenkor olyan, mint egy gyerek... Mikor már az óra elütötte a fél kilencet én is kezdtem türelmetlenkedni. Rengeteg időmbe telt, mire megfőztem a vacsorát, hangulatosabbá tettem a hálószobánkat gyertyákkal, de mivel végig kell halgatnunk Kazuha-chan és Hattori-kun történeteit, nem tudjuk élvezni az évfordulónkat. Shinichi már-már majd' elaludt, mikor vagy harmadjára mondták el, hogyan jöttek össze. Szeretek romantikus történeteket hallgatni, de könyörgök! Ha már egymás után ötödjére mesélik el ugyan azt (, persze mindíg más hanglejtéssel és arckifejezéssel), az már tényleg idegesítő, és szörnyen unalmas is. Már kilenc is elmúlt... Érzem magamon, hogy egyre álmosabb vagyok. Szinte majd' elalszok Shinichi karjaiban, mikor észreveszem, hogy ő már nagyon unja ezt a kis "Love story"-t és elkezdi:
-Az Isten szerelmére... hagyjátok már abba!! Elhiszem, hogy milyen romantikus, hogy adtál Kazuha-channak egy csokor rózsát, meg hogy hogyan kérted meg a kezét, meg hogy mondta el neked, hogy terhes, de könyörgöm... Az első évfordulónkon legalább két órát hagyjatok minket kettesben!! Ha nem ti, akkor anyáék, ha nem anyáék, akkor ti jösztök ide meglátogatni, persze csupán meglepetésből! Tudjátok, hogy ez milyen idegesítő?!
Ahányan voltunk a házban, mind értetlennül néztünk rá -még én is, pedíg én már ismerem egy jó pár éve, mégis... soha nem láttam még ilyen idegesnek-, de úgy látszik Kazuha-chanék értették a célzást és elindultak az ajtó felé.
-Sajnálom Kudo... Izé... Miért nem szóltál, hogy ma van az évfordulótok?-kérdezte Hattori-kun, miközben az ajtónál épp a cipőjével bíbelődött.
-Azért, mert olyan boldogan meséltétek...
Pár perc múlva már ők is elmentek egy hotelba. Megbeszéltük, hogy holnap délután elmondanak mindent, amit akartak. Mikor elindultunk vissza a nappaliba meghallottuk, hogy valaki csenget.
-Ó hogy az a ****!!-kiáltotta Shinichi.
Mikor kinyitottam az ajtót Sonoko ugrott a nyakamba.
-Képzeld Ran! Makoto-san megkérte a kezemet!!-kiáltotta, miközben megmutatta a gyűrűjét.
-És most elmondja az egész kapcsolatuk történetét az elejétől a végéig...-mondta Shinichi, majd ledőlt a kanapéra és a kezét a homlokára tette.
-Mi baja van?-kérdezte Sonoko.
-Semmi, csak ma nincs szerencséje... mindenki megzavart minket.
-Ejnye-bejnye Shinichi-kun... mit akarsz te Rannal csinálni?-kérdezte, mire mi elkezdtünk először csak kuncogni, utána pedíg már hangosan kacarászni. Körülbelül fél perc múlva ő is elkezdett mosolyogni, de -mint az később kiderült- csak amiatt, hogy milyen szerencsétlen.
Vége~

< - Vissza a ficekhez!