Annyit vártam rá… mondhatni elvesztegettem az életem egy pici részét… nem bánom, mert az ember csak tanul a hibáiból és sose késő más utat választani… még ha fáj is elvágnom a köteléket kettőnk között… nem tudok rád örökké várni… nem megy…

Keresem, akarom, s tagadom, hogy egy másik út hív rég.
Meddig vár rám még?
Ezer év menedék, kötelék, amit el sem vágtam még.
Hátha elvesznék…

Csendben pakolok a bőröndömbe. Hiába tudtam meg, hogy Shinichi volt Conan… ugyan úgy külföldön van és ügyeket old meg, ami fáj, és nagyon hiányzik… védtelen a szívem, de nem tudok mást tenni… nem várhatok rá… nem tudok már várni… egyszer majd talán  pár év múlva, már nem fogom bánni a döntésemet. - gondolkozok és behúzom a cipzárt a bőröndön.

Ez a lépés mindig túl nehéz.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy új legyen.
Egy ugrás csak, s mennyi változás.
Hát jó, kicsit fáj, de csak így lesz más.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy jobb legyen.
És bár még védtelen szívem így, a lét ilyen szép soha nem volt még.
Soha nem késő!

Nincs más választásom, nem tudok várni… és sosem késő… az Angliai Egyetem meghívását elfogadom. Egy fantasztikus iskola, sok lehetőség. Nem várhatok Shinichire, nem fogom elpasszolni az életem, a lehetőségeimet. Hallgatok anyura… Shinichivel pedig majd lesz valami… nem tudok tovább várni…

Ölelem, szorítom, s hazudom, hogy a biztos rossz nem fáj.
Nem is érzem már…
Keresem, kutatom, s feladom, ami nincs az nem lesz már.
Talán máshol vár…

Annyit vártam, kerestem, szenvedtem… elég volt belőle… talán a boldogságom máshol vár és nem itt Japánban. A sok várakozásba belefáradtam, igaz most hazajött… de két nap múlva megy vissza Párizsba és ennek így nincs értelme. Nehéz döntést hoztam meg… de nem fogok meghátrálni… egy lépés… egyetlen egy…

Ez a lépés mindig túl nehéz.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy új legyen.
Egy ugrás csak, s mennyi változás.
Hát jó, kicsit fáj, de csak így lesz más.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy jobb legyen.
És bár még védtelen szívem így, a lét ilyen szép soha nem volt még.
Soha nem késő!

Soha nem késő változtatni a jövőmön, és ha most el is megyek, ki tudja? Talán a sors még összehoz minket, egyszer. Mennem kell! Anyuéktól már elköszöntem… beugrok Shinichihez… vele is beszélnem kell. - gondolkozok és beteszem a bőröndöm a kocsiba, majd volán mögé ülök és elindítom a motort. Lassan hajtok ki az útra, majd Shinichiék felé indulok. Hamarosan odaérek, majd kiszállok a kocsiból és bekopogok az ajtón.

- Ran-chan!  - mosolyog kedvesen Yukiko.
- Szia, Yukiko! Shinichi?
- Fent a szobájában. – enged be, én pedig felindulok az emeletre. Megállok az ajtaja előtt, majd mély levegőt véve bekopogok. Mikor hallom, hogy szabad, belépek.
- Szia…
- Ran. – mosolyodik el – Mizujs? Örülök, hogy látlak. – áll fel és megölel.

Bár, mily védtelen a szívem így, soha nem késő...
Védtelen a szívem így…

- Shinichi… beszélnünk kell. – bújok ki az ölelésből és az ajtónak dőlök.
- Hallgatlak.
- Shinichi… én belefáradtam, hogy mindig várok rád… te is tudod, hogy ennek így nincs nagy jövője… nem tudom elpocsékolni az életem… nem várhatok rád örökké, nekem ez nem megy. Angliába megyek, kaptam levelet az ottani iskolától idén már ott kezdem a szeptembert.
- Ran…
- Talán még egyszer összehoz minket a sors… remélem, akkor szerencsésebbek leszünk szerettelek, sőt talán még mindig szeretlek, és most fáj ez az egész, de nem várhatok, rád nem pocsékolhatom el az életem. Vártam rád sokat de ebből, elég volt…
- Ran kérlek, maradj…
- Nem tehetem… az iskola nagy lehetőség nekem. – sóhajtok fel és próbálok erős maradni, de érzem a gombócot növekedni a torkomban.
- Rendben van. – mondja halkan – Igazad van. Igazságtalanul kértem, hogy várj rám… - lép közelebb és felemeli az államat, majd a szemembe néz. – Fontos döntést hoztál meg, és nem kérem, hogy változtasd meg. Én is szeretlek és tudom, hogy az ügyeim lefoglalnak. Remélem, mikor újra találkozunk… már nem fog közénk állni semmi. – hajol le hozzám, majd ajkát gyengéden az enyémhez érinti. Döbbenten állok, majd az első döbbenet után, átkarolva a nyakát viszonzom a csókját és elhúzódok.
- Ezt nem kellett volna… - mondom halkan, majd az ajtó felé fordulok és kimegyek a szobából.
- Én nem bántam meg! Szeretlek és remélem, ha újra látlak… nem fogsz előlem elfutni. – hallom még a hangját és érzem, hogy mosolyog. Halvány mosollyal hagyom el a Kudo házat és ülök be a kocsiba, majd a reptérre indulok, leadom a csomagom és felszállok a gépre. Hátradőlök az ülésen és lehunyom a szemem. A telefonom rezegni kezd, gondolkozva nézem meg az sms-t amit kaptam. Döbbenten meredek a képernyőre.

Ez a lépés mindig túl nehéz.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy új legyen.
Egy ugrás csak, s mennyi változás.
Hát jó, kicsit fáj, de csak így lesz más.
Soha nem késő hát ma megteszem, s eldobom a régit, hogy jobb legyen.
És bár még védtelen szívem így, a lét ilyen szép soha nem volt még.
Soha nem késő!  - áll a kijelzőn az üzenet, majd lejjebb megyek egy kicsit, ahol folytatódik a szöveg. – Megértelek. Tudom, hogy menned kell és megteszed. De tudd… a szívem egy része veled marad, mert szeretlek. A nyakadban logó nyaklánc emlékeztessen rám. Ha nem szeretnél már tőlem semmit, se emléket, se mást, csak vedd le és hajítsd az első vízbe, amit találsz. Sok sikert neked és remélem, ha találkozunk a nyaklánc ott fog csillogni a nyakadban. –Kudo Shinichi –

Halvány mosollyal érintem meg a nyakláncot és válaszolok az üzenetre, majd visszadőlök és elalszok. Legközelebb már Angliában ébredek fel, leszállva a gépről elveszem a csomagom, majd taxit fogva, hátrahagyom a múltam egy részét, amit majd visszaveszek magamhoz, ha eljön az ideje...

Eközben egy szobában, ahol egy fiú fekszik az ágyán, megcsörren a telefonja. Lassan nyúl felé, majd megnézi az sms-t amit kapott.

Bolond vagy, a nyaklánc ott fog lógni a nyakamban, és ha legközelebb találkozunk, akkor minden más lesz, remélem. Én is szeretlek Tantei-san. Neked is sok sikert. Ne feledd, a múltunk összeköt, a jelenünk elhagy, de a jövő, az csak kettőnké. – Mouri Ran –

- Vége -

Zeneajánlás:
 Judy – Soha nem késő

< - Vissza a ficekhez!